Egy bácsi azt mondta, hogy tündér vagyok… Szerintem pedig inkább ő az, mert idegenként így viszonyult hozzám. De azért jól esett ez a kedves gondolat.

Szeretem, ha valaki kifejezi mások felé a pozitív gondolatait. Nekem csak néha sikerül, és elképedek rajta, ahogy általában fogadják. Néha el is szomorít, ha látom, hogy egy kevés kedves szóért, mennyire hálásan tudnak nézni, mikor ennek természetesnek kellene lenni.

Rátérve a lényegre, elgondolkodtam, hogy kik is azok a tündérek. Mi különbözteti meg őket az angyaloktól? Vagy ugyanazok netán? Számít ez egyáltalán, mit vagy kit hogyan nevezünk? Szerintem nem, inkább azt kell nézni, hogy tudunk e szeretettel viszonyulni hozzájuk. Mindegy, minek nevezzük.
Én eddig a védelmezőimet angyaloknak neveztem. De lehet, csak azért, mert a védőangyal él a köztudatban… Akármennyi képet láttam angyalokról, egyik sem hasonlított azokra, akiket én „látok”. De gyanítom, hogy a tündérekkel is ugyanez a helyzet. Nem, nem fogom kiguglizni, mert nem gondolom, hogy ebben a kérdésben a gugli okosabb lenne nálam. Sorry…

Összességében arra jutottam magamban, hogy a mindennapok szürke megfelelésében éljük a mindennapjainkat, miközben elfelejtjük (elnyomjuk) a valódi viszonyulásainkat az Élethez. Persze, ez könnyelműen hangzik, de valljuk be, mindig beigazolódik, hogy jobb lett volna hallgatni arra a kedves kis hangra, aki halkan, de annál nagyobb szeretettel próbálta az egónakt figyelmeztetni… S mikor az utolsó percekben egymagunk leszünk majd önmagunkkal,- mert a világra is egyedül jöttünk- akkor értjük meg majd, mi az, ami igazán számít.

Tündér

Kép: Pinterest

Meg kell tanulni szeretni. — így járunk a zenével: előbb kell, hogy megtanuljunk egyáltalában hallani, kihallani, megkülönböztetni, különálló életként elszigetelni, elhatárolni egy figurát és melódiát; azután fáradsággal és jóakarattal el kell viselnünk, idegenszerűsége ellenére is, türelemmel kifejezése iránt, könyőrülettel furcsasága iránt —: végül jő egy pillanat, amidőn megszoktuk, amidőn várjuk, amidőn sejtjük, hogy hiányoznék nekünk, ha hiányoznék; s íme, egyre tovább gyakorolja reánk kényszerítő varázsát és nem nyugszik, míg alázatos és elragadtatott szerelmesei nem lettünk, akik nem kívánnak jobbat a világon, mint ezt s újra csak ezt. — Ámde nem csupán a zenével járunk így; éppúgy tanultuk meg szeretni mindazt, amit most szeretünk. Jóakaratunk, türelmünk, méltányosságunk, szelídségünk az idegennel szemben végül mégis elnyeri jutalmát, amennyiben az idegen lassan-lassan leveti fátyolát és mint új, mondhatatlan szépség mutatkozik be — hálául vendégszeretetünkért. S aki önmagát szereti, bizonyára az is ezen az úton tanulta meg: nincs ennek más útja. A szeretést is meg kell tanulni.

Nietzsche: Vidám tudomány

4 válaszok

Trackbacks & Pingbacks

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

16 − nyolc =