Ez a hét számomra a megvilágosodás hete volt. Megmutatta, merre is menjek tovább, és hogy igenis van vesztenivalóm nekem is. A mérgező emberekkel pedig nem foglalkozni. Csak remélni merem, míg eddig eljutottam, nem csináltam helyrehozhatatlan kárt.

Voltak jelek, amikre figyelnem kellett volna, de megint átsiklottam felettük, bár azzal tisztában voltam már az elmúlt hetekben, hogy ez így nem mehet tovább.
Annyira próbáltam siettetni az időt, a feladataimra és a jövőre koncentrálva, hogy legyek már túl ezen az időszakon, hogy nem figyeltem az emberi dolgokra. Elvesztettem a kreativitásomat, és az életbe vetett hitemet. Úgy gondoltam, semmi értelme nincs már, amiért küzdök, mert senkiért nem tartozom felelősséggel. Mit akarok én, a kis „noném” negyvenes senki, aki semmi értékeset nem tud adni senkinek. Elkezdett az agyam pörögni ezeken, mint a centrifuga.

Mondhatni, újjászülettem, és beláttam, hogy mekkora hibát követtem el. Mekkora egoista barom voltam. Köszönöm mindazoknak, akik rádöbbentettek erre, akik hiányolták az írásaimat, akik kedvesen szóltak hozzám, de én nem vettem észre, azoknak, akik próbáltak visszarángatni a jelenbe. A jelenbe, mert megfogalmazni sem tudom, hogy az elmúlt hónapokban milyen idősíkban léteztem.

Azóta másként nézek a világra, nem mondom, hogy nem félek a jövőtől, de nem parázom rajta annyit. Igyekszem a mindennapokban meglátni a jót, valami szívmelengetőt, a lehetőségeket. Nem állítom, hogy most mindent színesebben látok, de látom mindenben a színeket. És nem utolsósorban kezdem elengedni annak a kis szerencsétlen, folyton szorongó és teljesítmény kényszeres gyermeknek a kezét, akiből még maradt bennem. A múltat már nem tudom jobbá tenni, de a jelent igen.

Sok trauma került elém a légüres teremben és azokon is rengeteget agyaltam. Vannak, amiket talán soha nem lehet elfogadni, vagy megérteni, de el kell fogadni. Akkor is, ha igazságtalan. El kell tenni ezeket is a megfelelő helyre és nem szabad hagyni, hogy még ennyi idő után is úgy éljük meg, mintha tegnap történt volna. Talán most minden sérelmemet kipakoltam az asztalra és elfogyasztottam ebédre, ami aztán megülte a gyomromat. Úgy érzem, hogy sok mindentől megszabadultam legalább, és ennyi jó oldala lett ennek az egész folyamatnak, ami eddig a színfalak mögött zajlott…

Megvilágosodás

HARUN BENLİ fotója a Pexels oldaláról

Owe Skoogström: A kezek

(Dabi István fordítása)

Simogatni foglak
két kezemmel
letörlöm fáradtságodat
nyugtalanságodat
letörlöm a félelmed
az álmatlanságodat
letörlöm aggódásod
bizonytalanságod
felemellek a fényhez
és a meleghez
s leengedlek a palástfű
hűsébe.
ölelés

Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.

Babits Mihály: Második ének (részlet)

Az ilyen szürke napokon az ember talán még jobban a lelkébe néz. Ma reggel kicsit ott is ragadtam, úgy éreztem, dagonyázni szeretnék benne. Végre fellélegezni a rám nehezedő terhek súlya alól, amiknek nagy részét valószínűleg magam pakoltam rá, hogy megfeleljek egy mesterséges ideának, amit belém neveltek és már rég el kellett volna engednem.

Mindez nem megy ennyire egyszerűen, hiába vagyok tisztában azzal, hogy csak hátráltat az életben, ráadásul a folytonos lelki játszmák sem tesznek jót.
A málhák pakolása szép lassan ivódott belém egy nárcisztikus anya feketebárányaként. Bár már akkor is tisztában voltam azzal, hogy soha nem fogok megfelelni az irreális és random váltakozó elvárásainak, mégis elérte azt, hogy állandó lelkiismeret furdalással és megfelelésvággyal éljem az életemet. Elviseljek abnormális helyzeteket, s teremtsek magam körül, mert csak azt ismertem. Elhittem, hogy mindig mindenért én vagyok a hibás és megérdemlem a büntetéseket, kritikákat, amit akár a sors vagy mások mértek rám.

Nem panaszkodni akarok, vagy mást hibáztatni, csak azt szeretném leírni, hogy a döntéseink mennyire összetettek tudnak lenni a háttérben és lehet, hogy önmagunkban sem tudatosul, csak esetleg később. Ellenben a hozzá viszonyuló érzéseink mindig tisztán tudatják velünk az igazságot. Érdemes tehát odafigyelni rá, szeretgetni, míg nem késő, míg halljuk. Saját lelkünk van velünk egész életünkben és mindig jót akar nekünk, gondozzuk tehát.

Ha már felismertük belső problémáinkat, kötelességünk felnőttként kezelni azokat. Bár a múltat megváltoztatni nem tudjuk, de a jövőbeni tetteinkre hatással lesz. És soha nem vagyunk egyedül, mert a bennünk élő lélek mindig velünk van, beszél hozzánk és simogat. Csak öleljük át!

Merjünk a tükörbe nézni

Andrea Piacquadio fotója a Pexels oldaláról

Vannak szép és jó dolgok az életben. Na, meg vicces is… Felrémlett, hogy egy influencer ezért a 2 mondatért mennyi lájkot kapna, ami vicces, mert ugye ezzel nem “mondottam” semmit sem, viszont az irandókám témája.

Honnan is jutott ez most az eszembe? Véget ért egy -az időjárás ellenére is-nagyon szép hétvégém és visszazökkentem a már évtizedek óta kísértő “utálom a vasárnap estéket” hangulatába. Meg kellett volna állítanom az időt, vagy lelassítani, de ilyet nem tudok…
Belepörgettem magamat a szokásos hétköznapokba, amiknek egyenlőre -és még jó ideig-  kézzelfogható eredménye nem lesz. Azt leszámítva, hogy a folyamatos bizonytalanságérzet a jövőt illetően egyre csak növekszik. Én pedig egyre borúsabban és kilátástalanabbnak érzem a kis mikrokozmoszomat mintha egy köpönyege lenne magam köré tekerve, ami csak szorosabb és szorosabb lesz. Ahogy belegondoltam ebbe az egész folyamatba és az aurám kezdett fekete örvénnyé fakulni, megint eszembe jutott, hogy ott vannak a szép és jó dolgok friss élményként. Miért hagyom magamat befolyásolni az egómnak, meg a már rutinból lereagált reakcióknak, berögződéseknek, amik tapasztalhatóan nem vezettek eddig sem sehova. Továbbá, a jól kidolgozott kis terveim is zsákutcába futottak.

Tehát, akkor még egyszer. Nekem és mindenkinek, aki nem érzi toppon magát valami miatt, megemlítem ismét. Vannak jó és szép dolgok is az életben, de ha erőt vesz az ember lányán/ fián az örökös aggódás, azzal csak saját magát és közvetlen környezetét mérgezi.

Jó tanács? Mindenki szűrje le magának, amit akar. Számomra a megoldás, ha türelmesebb leszek, és nem aggódok olyan dolgokon, amik nem rajtam múlnak. Csak ennyi, de ezt is meg kell tanulni.

Engedd el

Kép: Pinterest

 

Egy bácsi azt mondta, hogy tündér vagyok… Szerintem pedig inkább ő az, mert idegenként így viszonyult hozzám. De azért jól esett ez a kedves gondolat.

Szeretem, ha valaki kifejezi mások felé a pozitív gondolatait. Nekem csak néha sikerül, és elképedek rajta, ahogy általában fogadják. Néha el is szomorít, ha látom, hogy egy kevés kedves szóért, mennyire hálásan tudnak nézni, mikor ennek természetesnek kellene lenni.

Rátérve a lényegre, elgondolkodtam, hogy kik is azok a tündérek. Mi különbözteti meg őket az angyaloktól? Vagy ugyanazok netán? Számít ez egyáltalán, mit vagy kit hogyan nevezünk? Szerintem nem, inkább azt kell nézni, hogy tudunk e szeretettel viszonyulni hozzájuk. Mindegy, minek nevezzük.
Én eddig a védelmezőimet angyaloknak neveztem. De lehet, csak azért, mert a védőangyal él a köztudatban… Akármennyi képet láttam angyalokról, egyik sem hasonlított azokra, akiket én „látok”. De gyanítom, hogy a tündérekkel is ugyanez a helyzet. Nem, nem fogom kiguglizni, mert nem gondolom, hogy ebben a kérdésben a gugli okosabb lenne nálam. Sorry…

Összességében arra jutottam magamban, hogy a mindennapok szürke megfelelésében éljük a mindennapjainkat, miközben elfelejtjük (elnyomjuk) a valódi viszonyulásainkat az Élethez. Persze, ez könnyelműen hangzik, de valljuk be, mindig beigazolódik, hogy jobb lett volna hallgatni arra a kedves kis hangra, aki halkan, de annál nagyobb szeretettel próbálta az egónakt figyelmeztetni… S mikor az utolsó percekben egymagunk leszünk majd önmagunkkal,- mert a világra is egyedül jöttünk- akkor értjük meg majd, mi az, ami igazán számít.

Tündér

Kép: Pinterest

Meg kell tanulni szeretni. — így járunk a zenével: előbb kell, hogy megtanuljunk egyáltalában hallani, kihallani, megkülönböztetni, különálló életként elszigetelni, elhatárolni egy figurát és melódiát; azután fáradsággal és jóakarattal el kell viselnünk, idegenszerűsége ellenére is, türelemmel kifejezése iránt, könyőrülettel furcsasága iránt —: végül jő egy pillanat, amidőn megszoktuk, amidőn várjuk, amidőn sejtjük, hogy hiányoznék nekünk, ha hiányoznék; s íme, egyre tovább gyakorolja reánk kényszerítő varázsát és nem nyugszik, míg alázatos és elragadtatott szerelmesei nem lettünk, akik nem kívánnak jobbat a világon, mint ezt s újra csak ezt. — Ámde nem csupán a zenével járunk így; éppúgy tanultuk meg szeretni mindazt, amit most szeretünk. Jóakaratunk, türelmünk, méltányosságunk, szelídségünk az idegennel szemben végül mégis elnyeri jutalmát, amennyiben az idegen lassan-lassan leveti fátyolát és mint új, mondhatatlan szépség mutatkozik be — hálául vendégszeretetünkért. S aki önmagát szereti, bizonyára az is ezen az úton tanulta meg: nincs ennek más útja. A szeretést is meg kell tanulni.

Nietzsche: Vidám tudomány

Üdvözöllek a nemrég elkészült weboldalamon!

Folyamatos feltöltés alatt áll, nézz vissza alkalmanként! 🙂

Szeretettel várlak.