Bejegyzés

Imádom a ködös reggeleket, amilyen ma is volt. Túl hamar szállt fel a köd, de a zúzmara még tartja magát, ahol a napsugarak elől takarásban van. Ilyenkor tisztának tűnik minden, mintha tiszta lappal indíthatnánk ezt a szombat reggelt. Esélyt kaptunk, ma még talán nem rontottunk el semmit.

Még a hírek sem szivárogtak be a tudatomba, még majdnem idilli minden. A nap száz ágra süt és melengeti a deret. A kis varjúm miatt aggódok néha, nem hallom már hetek óta. Reggelente várni szoktam a károgását, mintha engem is köszöntött volna.

Holnapra havat jósolnak, szeretem nézni, ahogy esik, vagy éppen szakad. Nagy csomókban, ahogy Nemes Nagy Ágnes írva. Még január van, időben lenne. Emlékszem gyerekkorom nagy havazásaira, nem is volt kérdés, hogy esik e majd hó. Azt találgattuk, hogy a ház előtti padot mennyire fogja betemetni.

Szeretném, ha ez a hétvége minél tisztább maradhatna, hátha holnap is lesz fehérség. Kicsit még a télben vagyok, Tolkientől a Karácsonyi leveleket olvasom. Imádom, pont erre van szüksége most a lelkemnek. Talán ez a legszebb könyv, amit valaha is a kezembe tartottam.

Szép hétvégét mindenkinek, engem vár egy csodás kis világ a könyvben. ♥

Tolkien- Karácsonyi levelek

Minap eszembe jutott egy idézet Vajda Jánostól, amit még kislánykoromban drága nagymamám írt az emlékkönyvembe:

“Ne add magad egy világért, s többet érsz, mint egy világ.”

Tízévesen ezt nem igazán értettem, s nem is foglalkoztam vele különösebben. Lényeg az volt, hogy a mama is írt az emlékkönyvembe.
Sajnos már egyik emlékkönyvem sincs meg a kettőből. Volt egy időszak az életemben, mikor mindent megsemmisítettem, ami a múltamra emlékeztet. Amúgy nem bántam meg.

Nem tudom, most van e valami ehhez hasonló divat, nekem akkor nagyon bejött. Egymás között cserélgettük őket, s izgatottan vártuk, ki mit örökít meg benne. Született bele pár csodás rajz is a rajztehetségek ceruzájából.
Még tanároknak is odaadtuk. Emlékszem, általánosban a töritanár amolyan fura figura volt. Az óráink abból álltak, hogy a könyvben lévő anyagot felolvastatta velünk. Emlékszem, mikor átadtam neki az emlékkönyvemet, hogy szeretném, ha írna bele és ugyanazzal a lendülettel már fordultam is volna meg, mikor mondta, hogy várjak, mindjárt visszaadja. Határozott mozdulattal ezt írta bele:

“Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.” Antigoné

Akkor láttam őt először és utoljára elmosolyodni. Sokszor leragadtam ebben az emlékképben, meglepett, hogy pont ő írta ezt. Talán ekkor kezdtem megérteni, hogy az ember sokkal több annál, mint amit a külvilág lát belőle. Nekem megmutatta a fehér lapokon, egyszerűen, lazán, mindenféle cicomázás nélkül papírra vetette másodpercek alatt… hogy ő is egy érző ember. EMBER.

Valójában ez a két bejegyzés a számomra igazi emlék, és nem kell fizikailag is kézzel foghatónak lennie, mert ami számít, az nem leírva van.
Én még abban a korszakban éltem elég sokáig, mikor nem volt ilyen egyszerű fényképeket készíteni, és megosztani másokkal, mint manapság. Nem mondom, hogy régen jobb volt. Más volt. Rengeteg emlék van ettől függetlenül, jobbára pozitív érzések, amiknek egykor volt jelentőségük számomra, vagy csak idővel lettek. Remélem, hogy a mostani fiataloknak is lesz majd olyan saját emlékük, amiket nem a Facebook kínál fel.

Emlékkönyv

Ez a hét számomra a megvilágosodás hete volt. Megmutatta, merre is menjek tovább, és hogy igenis van vesztenivalóm nekem is. A mérgező emberekkel pedig nem foglalkozni. Csak remélni merem, míg eddig eljutottam, nem csináltam helyrehozhatatlan kárt.

Voltak jelek, amikre figyelnem kellett volna, de megint átsiklottam felettük, bár azzal tisztában voltam már az elmúlt hetekben, hogy ez így nem mehet tovább.
Annyira próbáltam siettetni az időt, a feladataimra és a jövőre koncentrálva, hogy legyek már túl ezen az időszakon, hogy nem figyeltem az emberi dolgokra. Elvesztettem a kreativitásomat, és az életbe vetett hitemet. Úgy gondoltam, semmi értelme nincs már, amiért küzdök, mert senkiért nem tartozom felelősséggel. Mit akarok én, a kis „noném” negyvenes senki, aki semmi értékeset nem tud adni senkinek. Elkezdett az agyam pörögni ezeken, mint a centrifuga.

Mondhatni, újjászülettem, és beláttam, hogy mekkora hibát követtem el. Mekkora egoista barom voltam. Köszönöm mindazoknak, akik rádöbbentettek erre, akik hiányolták az írásaimat, akik kedvesen szóltak hozzám, de én nem vettem észre, azoknak, akik próbáltak visszarángatni a jelenbe. A jelenbe, mert megfogalmazni sem tudom, hogy az elmúlt hónapokban milyen idősíkban léteztem.

Azóta másként nézek a világra, nem mondom, hogy nem félek a jövőtől, de nem parázom rajta annyit. Igyekszem a mindennapokban meglátni a jót, valami szívmelengetőt, a lehetőségeket. Nem állítom, hogy most mindent színesebben látok, de látom mindenben a színeket. És nem utolsósorban kezdem elengedni annak a kis szerencsétlen, folyton szorongó és teljesítmény kényszeres gyermeknek a kezét, akiből még maradt bennem. A múltat már nem tudom jobbá tenni, de a jelent igen.

Sok trauma került elém a légüres teremben és azokon is rengeteget agyaltam. Vannak, amiket talán soha nem lehet elfogadni, vagy megérteni, de el kell fogadni. Akkor is, ha igazságtalan. El kell tenni ezeket is a megfelelő helyre és nem szabad hagyni, hogy még ennyi idő után is úgy éljük meg, mintha tegnap történt volna. Talán most minden sérelmemet kipakoltam az asztalra és elfogyasztottam ebédre, ami aztán megülte a gyomromat. Úgy érzem, hogy sok mindentől megszabadultam legalább, és ennyi jó oldala lett ennek az egész folyamatnak, ami eddig a színfalak mögött zajlott…

Megvilágosodás

HARUN BENLİ fotója a Pexels oldaláról

Netfisz: Ábránd

Ropog a tűz a kandallóban.

Kellemes meleg van.

Hozzád bújik a szeretet,

csókokkal halmoz el a szerelem.

Boldogan ébredsz fel reggel,

magadon érzed azt a kezet,

amiről tudod, hogy soha el nem enged.

(2016)

 

kandalló

alex Lázaro fotója a Pexels oldaláról

Üdvözöllek a nemrég elkészült weboldalamon!

Folyamatos feltöltés alatt áll, nézz vissza alkalmanként! 🙂

Szeretettel várlak.