Zelei László: A Bohóc
A Bohóc, kinek szíve mindig fáj,
A Bohóc, kit sírni sosem látsz,
Ő, ki elrejti összetört szívét,
Ő, ki nem mutatja szomorú lelkét.
A Bohóc mindig egyedül járt-kelt,
A Bohóc, neki magány volt az élete.
Nem kellett Ő soha senkinek,
Nem értette Őt soha senki sem.
A Bohóc már nem kért szeretetet,
A Bohóc nem akart már élni sem.
Tudta, egyszer kopogtat a Halál,
S nem lesz utána más, csak a gyász.
A Bohóc halkan, csendben elment,
A Bohóc nem hiányzott senkinek sem.
Csak később kezdték érteni
A fájdalmat, amit a sírba vitt.