Ma értesítést kaptam, hogy a Facebook oldalam 5 éves lett. Hurrá! :)Nem gondoltam, hogy már ennyi idős. Ilyenkor jó ez az értesítés dolog.:) Soha nem gondoltam volna, hogy annyi ideig meglesz az oldal. Igaz, idén nem nagyon foglalkoztam vele egyéb elfoglaltságom és gondolataim mellett. Bár mindig megfogadom, hogy posztolok rá, aztán valahogy mégsem jön össze.

5 év
Kép: Pexels

Először a Facebookon hoztam létre a Netfisz napjait, majd kb. fél év múlva az akkori barátom segítségével ezt az oldalt. 5 év… Mennyi minden történt ez idő alatt, csak most gondolok bele! Valójában minden megváltozott azóta: új kapcsolat, új munkahely, máshol élek – csak a jelentősebbeket sorolva. Ja, és 5 évvel én is idősebb lettem. 😀 Ki gondolta volna? 🙂
Kicsit elmerengtem ezen a fél évtizeden… Nem is gondoltam volna, hogy ennyi minden történt ez idő alatt. Ez ilyen, sok élménnyel lettünk gazdagabbak, de most csak a jókról emlékezem meg. Elvégre ünneplünk vagy mi. 🙂

Gondoltam a mesterséges intelligenciával csináltatok képet a bloghoz, hogy egyedi legyen. Majd meggondoltam magamat. Elkezdtem a Pexels oldalán stock fotókat nézegetni és rájöttem, hogy ez milyen jó dolog. Nemcsak kiad pár képet, amiből választani tudsz, hanem sokkal többet. Egy téma és mennyi féle kép! Az agyam ezt lájkolta, színesedett a képi világom. Mennyire butít az AI, cserébe gyosrsan elvégzi a feladatot helyetted, de az agyadat nem igazán használod. Megkapod készen, választhatsz pár képből, és 5 perc alatt létrehoz neked valamit. Mivel ezt a blogot örömmel teszem, szeretek elbíbelődni is vele.:)

Köszönöm azoknak, akik itt vannak még velem most is, olvasnak, reagálnak. Elégedettséggel tölt az is, hogy 5 évig sikerült fenntartanom ezt az oldalt, nem hagytam abba. Igyekszem a jövőben is vidám, olvasható, esetleg elgondolkodtató, szép tartalmakkal feltölteni. 🙂 Szívből remélem, hogy lesz majd egy 10 éves hasonló bejegyzésem.

lufik
Kép: Pexels


Elég furcsán alakult nekem ez az év végi időszak most. Mivel a két ünnep között nem dolgoztam, ráértem beszerezni egy kis derékbecsípődést. 🙂 Két napja történt, ma már kb. 80%-os vagyok, úgyhogy talán az újévet nem azzal fogom kezdeni. 🙂

Nekem még eddig soha nem volt ilyen bajom, így elég rosszul érintett, mert nem tudtam, hogy fogom viselni. Történt, hogy egyik hajnalban nem tudtam aludni, illetve már kialudtam magamat gondoltam melegítek egy kis tejet a kávéhoz. Na, ekkor esett meg a baj. Egy rossz mozdulat és ez hagyján, de nem akart elmúlni pár másodperc múlva. Eléggé ragaszkodott hozzám ez a dolog. Pedig tudtam, hogy már mások is jártak hasonlóan, és sokkal rosszabbul. Állni tudtam, mint az állat, ülni is, de a felkelés. Na, ez nem nagyon ment. Felfedeztem az ajtófélfa gyógyító hatását. Csak addig kellett valahogy elbotorkálni, majd ott már egyenesbe jöttek a dolgok. 🙂 Na, meg az alvás! Tényleg sokat mocorgok, mielőtt elalszom, hát most ezt inkább próbáltam kihagyni. 🙂

Szóval ez ember tényleg akkor tudja meg, hogy sokkal egyszerűbb normálisan működni, mint nem. Nem is gondoltam, mennyi mindent megmozgatunk egy ágyban megfordulásért. Na, de nem akarok ezen nyavalyogni, s nem is tettem, mert nem volt ki előtt sajnáltatni magamat, így kénytelen voltam „katonadolog”ként elviselni.

A másik dolog, ami kicsit megviselt az ezen időszak alatt, hogy milyen emberek vannak. Tudom, nem kellene kiakadnom, de valahogy nehezen viselem el a kötekedőket. Történt ugyanis, hogy feltöltöttem az egyik közösségi oldalra egy szerintem idilli képet, ami aláírásában jó reggelt és szép napot kívántam. Jöttek is a szívecskék és a szép nap kívánságok. Mígnem az egyik hozzászóló a másik hozzászóló helyesírási hibáját kezdte el taglalni, meg hogy nagybetűvel kezdünk mondatot, és nem értelmes. Továbbá a feltöltött (Pinterest) kép tartalmát is leszólta, mivel azon egy konyhából az ablakban ülve egy macska nézt a kinti téli tájat. És szerinte a cica „ánusza” érinti azt a felületet, ahol az emberek esznek. Hát kicsit eldurrant az agyam, a be(le)szólásán, főleg, hogy a macska nem is az asztalon ült. Na, mindegy, csak annyit írtam vissza neki, hogy ha nem tetszik valami, csak tovább kell görgetni, és megköszöntem. (mármint, hogy legközelebb majd görget.) De erre is jött tőle egy válasz, amit el sem olvastam, de az eleje annyi volt, hogy biztosan egyetértek vele, és invitált az oldalára. Letiltottam, így nem látom már a hozzászólását.

Ezen még mindig nem tudom túltenni magamat, hogy valaki feleslegesen belekössön a másikba. De talán nem is baj, de az eszmefuttatásába már nem mentem bele. Lehet, hogy az ilyen embereket egyből tiltani kellene, nem adva nekik újabb lehetőséget. Nem értem, hogy tud valaki annyira megkeseredni, hogy ebben lelje örömét. Talán egy kis figyelemre vágyott. Nem tudom, de számomra ez hihetetlen, hogy valaki ebben leli az örömét még az ünnepek alatt is.

Igyekszem elfelejteni ezt az „incidenst”. Holnap éjjel átlépünk a jövő évbe. Majd még délután visszajövök egy virtuális koccintásra, és búékolásra. 🙂 Úgyhogy még folytatatás következik holnap. 🙂
Addig is mindenki vigyázzon magára és az állatkáira.

Szilveszter előtt
Kép: Unsplash

Nekem a karácsony, pont olyan nap, mint a többi. Csak nem kell dolgoznom. Gyerekként sem sokáig hittem a csodákban, és nem emlékszem, hogy annyira jó karácsonyaink lettek volna. De azért panaszra sincs okom. Míg az öcsém kicsi volt, addig az volt a bevett szokás, hogy 24-e délutánján, estéjén elmentünk sétálni anyuval vagy a mamával, és mire hazaértünk megjött a Jézuska. 🙂

Olyankor elmentünk a kivilágított karácsonyi fényeket megnézni a város ablakaiban. Néha még a feldíszített karácsonyfa is látszott.Ez volt az akkori Facebook hírfolyam. 🙂 Végülis elég jó időtöltésként emlékszem vissza rá. Amúgy ezt a karácsony többi napjain is megtettük. A környékünkön, mindig másfelé indulva. Szerettem sétálni,az üzletek kirakatait is szemügyre vettük. Máskor is szerettem a városban sétálni, mindig volt valami látnivaló. Most is szívesen sétálgatnék, de egyedül nem tölt fel úgy, inkább csak célirányosan róvom már az utcákat.

Sokminden változott az idők folyamán, én is idősebb lettem, és valahogy az idő vas foga a 4 fal közé kényszerített. Mozi helyett már inkább letöltjük a filmeket, vagy megnézzük online. Már nem divat felkeresni valakit, hogy megnézzük mi van vele, s ezek a kapcsolatok is a múlt homályába vesztek. Az idők folyamán elmagányosodtam. Valószínűleg ez az én döntésem (is) volt és egyáltalán nem bánom. Örülök, ha már nem kell senkit meghallgatni, ha nem akarom. Vagy éppen jópofát vágni a dolgokhoz, amik amúgy nem is érdekelnek. Munka után örölök, ha nem kell szólnom senkihez, végre hazaérek, ebédelek, majd a fentmaradó szabadidőm pedig gyorsan eltelik a házimunkával együtt.

Így telik el a hét, a hónap, az év és végül az életünk. Máshogy, mint korábban azt gondoltuk, legalábbis én nem így képzeltem. Illetve nem is gondoltam sehogy akkor még, csak most morfondírozok rajta. Mondanám, hogy bölcsebb lettem- talán igaz is- de inkább azt mondanám, hogy megfontoltabb. Más dolgokat tartok fontosnak, mint régebben. Nem érdekelnek már olyan dolgok, mint régen. Túllendületem rajta, megszoktam, elfogadtam őket. Már nincsenek nagy álmaim, vagy vágyaim. Amit kapok az élettől, abból próbálom kihozni amit tudok.

A karácsonyi séták is csak az emlékeimben élnek már. Akár tovább is sétálhatok képzeletben, és elmehetek most bárhová. 🙂 Az is annyira lehet igaz, mint a múltban elkövetett séták.

Már rég nem írtam ide. Nem is tudom, miért. Mondanivalóm lett volna, de már belefáradtam. Csak magamnak írtam, mindenféléről. Eseményekről, érzésekről, de nem tartottam lényegesnek megosztani itt.

Alapvetően mozgalmas hónapok voltak. Valójában számomra nem sok tanulsága volt, hacsak annyi nem, hogy jobban kellene bíznom a körülöttem lévő emberekben. Na, ezért nem mindenkiben, de sok mindenkit félreértettem. Sokkal nagyobb szeretettel viszonyultak felém, mint azt gondoltam. Én pedig bizalmatlan vagyok, ha csak nem érzek szívből valaki iránt szeretetet. Ez pedig nálam elég ritka.

Rájöttem, hogy az egész életem egy tévedés volt, és most sem úgy élem, ahogy szerettem volna. Pont azt vonzottam be, amit el akartam kerülni. Már mindegy, nem tudok ellene tenni. S talán jobb is így, mert nem kötődik hozzám senki legalább. Ha majd már nem leszek, nem fog fájni senkinek sem, és így nekem is könnyebb lesz majd távozni. De ez még egyelőre a jövő. Most köszönöm szépen, jól vagyok. Vannak álmaim újból, könnyebbek a napok, boldogabb is vagyok. Lett egy kis önbizalmam, ami nem egy utolsó dolog.

Év vége, közeledik. Ismét itt van, nem olyan régen volt… Értékelni nem tudom ezt az esztendőt. És még van pár nap. Az alatt bármi történhet, ami felülírhatja a mostani gondolataimat. A jövő évre most annyit tudok mondani, hogy remélhetőleg túléljük, és több érték lesz az életemben. Megfogadni idén sem fogok semmit a következő évre nézve, de szeretnék többet olvasni és tanulni. Van motiváció és remélem, kitart velem együtt, és véghezvihetem a kitűzött célokat. Ha pedig mégsem lennék már ezen a bolygón jövő ilyenkor, arra is megvannak már a tervek. Az sem lesz rossz.

Visszatérve a jelenbe, ismét elkezdtem álmodni éjjelente. 1 hónapja minden nap már álmodom valamit. Eleinte próbáltam megfejteni, de már feladtam. Inkább elfelejtem, nem foglalkozom vele, így nem is zavar már. Mindig volt egy álommal szőtt szakasza az életemnek, de most zavarosabbnak tűnik. Most elengedtem, majd úgyis elmúlik ez is, ahogy minden az életben. És ez így van rendjén.

Talán az utolsó bejegyzésem idén, talán nem. Minden kedves olvasómnak kívánom a legjobbakat az év hátralévő részére és 2023-ra is. Vigyázzatok magatokra és egymásra, szeressétek egymást, mert a szeretet soha nem múlik el.

Ma voltam az egészségboltban, ahol magával ragadott egy kis fali mandala. Rövid hezitálás után úgy döntöttem, hogy megveszem. Imádok ott nézelődni, van onnan néhány karkötőm, fülbevalóm, de még könyvem is.

Most viszont zárás előtt nemsokkal mentem, és nem volt kedvem sem csecsebecséket nézegetni, de ez a kis kép valahogy elvonta a figyelmemet. Így legalább a tea nem utazott magányosan. 🙂
Volt ilyen mandalás faliképem már, amit jó 10 éve a barátnőmtől kaptam, de az mintha balszerencsét hozott volna. Lagalábbis én annak tulajdonítottam. Pár évig még velem volt, aztán úgy gondoltam, hogy meg kell szabadulnom tőle, ami nálam az elégetést jelenti. Másnak nem akartam odaadni, mert meg voltam győződve róla, hogy nem hoz szerencsét, inkább ellenkezőleg.

Végülis arra nem emlékszem, hogy valami jobb lett e attól, hogy a tűzre dobtam, de nem tartom valószínünek. Emiatt kicsit még barátkozom vele és keresem a helyét a lakásban. Mivel még semmi sincs a falon, van hely bőven. 🙂
Nem várok szerencsét, de egy vidám színfolt lesz tőle a lakásban. 🙂

Minap eszembe jutott egy lány, akivel utoljára leveleztem. De régen volt, talán igaz sem volt! 🙂 Zsuzsannának hívták és a névnapját a „nagy” Zsuzsanna nappal ellentétben nem februárban tartotta, hanem augusztusban, mert ilyenkor több virág van. 🙂
Aztán elmarengtem, mi lehet vele, kikkel leveleztem még.

Annakidején még gondosan kiválasztott levélpapírra írtuk a levelet. Ja, és kézzel! Fontos infó, már most visszagondolva, mennyi macera volt! 🙂 De én szerettem. 🙂 Aztán borítékbba kellett tenni, megcímezni és bedobni a postaládába. Nekem szerencsém volt, mert az utca elején volt a postaláda, nem kellett messzire mennem. Levelezésem utolsó éveiben bevallom, néha figyeltem is, hogy még elviszik e a leveleket.
Majd elfelejtettem, bélyeget is kellett rá vásárolni, ha nem volt a borítékon. Ugye milyen bonyolultnak tűnik? Pedig egyáltalán nem volt az. Én imádtam levelezni másokkal.

Levélpapírt válogatni a papír boltban, kedvenc tollal írni, valahogy akkor volt erre időm. Volt olyan időszak, mikor a borítékokat is én hajtogattam nekem tetsző képet tartalmazó újságból kivágva. Nagyon menő volt akkoriban, nem a sablonos boríték, hanem, amit én készítettem! 🙂 Volt, hogy illatos tollam is volt, és azzal írtam a levelet. 🙂

No, de kinek is írtam? Még alsó tagozatos koromban, anyám levelezőpartnereinek lányaival levelezgettem. 🙂 Később pedig, kértem őket, hogy adjanak kontaktot, aki szívesen levelezne velem. 🙂 Már nem is emlékszem, mennyi levelezőpartnerem volt az évek során. Persze, voltak, akik lemorzsolódtak, vagy abbamaradt a levelezés. Legutolsó levelezőpartnerem, a már említett a Zsuzsanna nevű lány volt, akit azóta már inkább hölgy megnevezés illetne. Utoljára olyan 25-26 évvel ezelőtt volt köztünk levélváltás. Valahogy, elmaradt. Lehet, hogy az én hibámból, már nem emlékszem rá.

Iskolaidőben pedig a faluról bejáró osztálytársnőimmel leveleztem. 🙂 Nemcsak a levélírás, de mikor megkaptam a levelet, az is boldogság volt nekem. 🙂 Mikor hozta a postás bácsi a levelet! 🙂 Vagy nyáron a képeslapot.
Milyen jó is visszaemlékezni erre, valahol azért hiányzik. Persze van már e-mail, ami gyorsabb is, de azért az a fling nem fogható semmihez. 🙂 Mondhatnám, hogy lehetne most is ilyet csinálni, de már nem hiszem, hogy felvállalnám ezt a „procedúrát”. 🙂 De ki tudja mire vetemedem még. 🙂

levél
Kép: Pexels

Régebben nekem az augusztus a dinnye evést, a lecsót, az iskola közeledtét és a nem megfőlést jelentette. Most pedig egyenesen várom már, hogy vége legyen ennek a nyárnak, a kuka melegnek, mások nyavalygásának, hogy mennyire várják már, hogy elmenjenek 3 hétre szabira. Igaz én soha nem voltam egyszerre ennyit, valahogy engem a „vállalat” nem engdett…

Nekem most a fejemben nosztalgia van. Hiányzik Z. Laci, valahogy mostanában tudatosult bennem, hogy már soha nem fogunk együtt nevetni semmin, mert szinte minden beszélgetésünket úgy zártuk…Nevetéssel… Bár mindketten tisztában voltunk vele, hogy néha csak kínunkban csináltunk poént a dolgokból, az életünkből. De akkor is… Felfogni, hogy már SOHA nem lesz ilyen…Kicsit elveszettnek érzem magamat emiatt. Elvitt magával a sírba belőlem is egy darabot.

Akik tavaly még fontosak voltak az életemben, legalábbis én úgy gondoltam, már nincsenek velem. Vannak új ismerettségek, de azok felszínesek, hiába némelyik erősebb, mélyebb, mint a másik, de akkor is csak jelentéktelenek… Persze attól még jó, hogy vannak, meg jó, hogy van kihez szólni néha…de nem az igazi, és nem is lesz már olyan nekem ebben az életben. Ezt el kell fogadni. Valahol ezt is el kell gyászolni. S ezzel együtt, beletörődni, hogy a fontos dolgok el fognak tűnni az életemből, ahogy szép lassan én is. Nincs meg az egésznek a miértje, csak a hogyanja…
Nekem ez az augusztus, ez a rikító napfény, hőség, ami nem kell már, nem lelkesít. Csak még kapaszkodni az életbe, bár nem tudom, mi okból. A régmúlt emlékek miatt, amik egykor szépek voltak, de mára már csak lehangolók a távolságuk miatt.

Vén emléklámpa vagy egy olyan utcasarkon, ahol szinte senki sem jár

Louis- Ferdinand Céline: Utazás az éjszaka mélyére

Valójában mindegy már nekem, milyen évszak van, csak ne főjek meg a saját levemben. 🙂 Tudjak félbehagyott és új könyveket elolvasni,  jól érezni magamat, s nem keseregni olyanokon, hogy már nem lesz 40 fok és nem égeti ki a retinámat a k**va fény… Mert vannak ilyenek is… 🙂

dinnye
Kép forrása: freepik