Mostmár biztos vagyok benne, hogy az őseim nem forró éghajlatról származnak. 🙂 Jól esik a besötétített szoba, mintha itt nagyobb biztonságban lennék. Vagy hűvös éjszaki tájról való vagyok, vagy vámpír. 😀

Kb csak létezem, iszok mindenfélét a paradicsomlétől kezdve a teáig mindent, amit találok. Az emberekből elég volt mára is, de csütörtök lévén kezdek már nyűgös lenni én is. Sokkal jobban érzem magamat egyedül.
Vettem a kínaiban ebédet, hiányzott már a főtt étel, közben pedig megnéztem a mostani kedvenc sorozatom – Mayans M.C.- egy részét. Teljesen kikapcsol, mert merőben más világ, mint ez. Nem vágyódom abba az életbe sem, de merőben eltér az ittenitől, mint ami itt van. Néha elég ennyi is. A filmes világban vonz ez a törvénytelen szabadság, a “nebaszakodj velem, mert következményei lesznek” fíling. Majd a 35-40 perc elteltével visszatérek a saját világomba, a bennem lévő agressziót a képernyőn hagyva.

A tikkasztó hétköznapokat valahogy túl kell élni, ha már másra nem futja a lelki erőből. Lenne mit csinálnom, de most úgy érzem, nem megy. Nem szeretem tologatni a dolgaimat, de van, hogy pihentetni kell őket. Egyenlőre készülnek a pontos tervek a fejemben, amiket priorizálni kell, mert az elkövetkezendő 5 évem már teli van. 😀 Aztán majd meglátjuk mit szólnak hozzá az angyalkáim.

Addig is marad a punnyadós este még mára, egyet kell már csak aludni a várva várt péntekig. Aztán még ébren kibírni 8 órát és jöhet az ereszd el a hajamat hétvége. 😀 Mondjuk ez utóbbi azért nem igaz, de jól hangzik. 😀 Most nem lesz túl népszerű, amit írok, de várom már a nyár végét. 😀 Ez van. 🙂

Kati Rán – SUURIN

Tombol a nyár és mi ismét júliust írunk. Ha visszagondolok az eddigi nyarakra, valahogy összefolynak. Némelyik évben a történések miatt emlékezetes maradt a nyár. Gyerekkoromban pedig a nyáriszünet miatt vártuk. 🙂 Abból is csak annyi maradt meg, hogy volt egy Vakáció nevű munkafüzet pár évig (talán 2) és azt nagyon szerettem. 🙂 Pedig nem voltam pedáns, de ezzel jól eltöltöttem az időmet.

Itt a meleg, az izzadságszag, a torokfájós hideg italok, a hosszú madárcsicsergős nappalok. Bár nem szeretek korán kelni, de most muszáj, egyenlőre kárpótol érte a hűvös hajnal és a csiripelős madárkák. Igazából nem terveztem sehogy sem nyárra, úgyis mennek a dolgok a maguk útján. Így is lett. 🙂 Vannak terveim, de azokkal lassan haladok és a kevés alvás sem kedvez semminek. Soha nem kellett ilyen korán elindulnom reggel, így mondhatni zombiként élem a csodálatos nyári napokat. 🙂 Ez van kérem szépen és a tölcséres fagyi. 🙂

Most semmilyen hullám sincs, bár nekem sikerült a statisztikákat meghazuttolva átesni azon a bizonyos a 3. hullámon, ráadásul a leges legvégén, mikor már ez nem volt illendő. Többek között ezért is nem vettem igénybe az egészségügyi ellátást, mert nem bíztam a segítségükbe, de szerencsésen megúsztam kb 3-4 nap ülve alvással, hogy ne is írjam tovább. Szóval erről ennyit. Erre a nyárra is lesz okom emlékezni.

Nagy történések szerencsére nincsenek, mert van az a kor, mikor már ezt mondhatjujk. 🙂 Az idei nyár is gyorsan el fog telni nekem, hiszen már nyakig benne vagyunk és még nemegészen 1,5 hónap alatt a melegnek köszönhetően jópár ásványvizet ledöntünk a torkunkon és remélhetőleg jól befagyizunk, ahogy a Bikini is énekli.

Mert nyalni csak úgy lehet,

Ha élvezzük az ízeket.

Nyaljuk a fagylaltot,

A mézesmadzag elfogyott.

Éljük az életet,

Élvezzük amíg lehet.

Bár nem a kedvencem ez az évszak és a tikkasztó hőségért sem lelkesedem, – milyen szépen fejeztem ki magamat- de a nyár már csak ilyen, várjuk, nyalunk, nem fázunk. Mintha kicsit amúgy is szabadabbnak éreznénk magunkat, ami lehet csak a téli szkafanderbe csomagolt testünk levedlésének utóhatása, vagy a vérszívó vadállatok (szúnyogok) csipkedése, hogy érezzük, még élünk és nyár van. 🙂
Lényeg a lényeg, legyünk boldogok és nyeljük a sok gombócot, ha pedig nem ízlik, dobjuk el a csudába. 🙂

nyár
Taryn Elliott fotója a Pexels oldaláról

Imádom a ködös reggeleket, amilyen ma is volt. Túl hamar szállt fel a köd, de a zúzmara még tartja magát, ahol a napsugarak elől takarásban van. Ilyenkor tisztának tűnik minden, mintha tiszta lappal indíthatnánk ezt a szombat reggelt. Esélyt kaptunk, ma még talán nem rontottunk el semmit.

Még a hírek sem szivárogtak be a tudatomba, még majdnem idilli minden. A nap száz ágra süt és melengeti a deret. A kis varjúm miatt aggódok néha, nem hallom már hetek óta. Reggelente várni szoktam a károgását, mintha engem is köszöntött volna.

Holnapra havat jósolnak, szeretem nézni, ahogy esik, vagy éppen szakad. Nagy csomókban, ahogy Nemes Nagy Ágnes írva. Még január van, időben lenne. Emlékszem gyerekkorom nagy havazásaira, nem is volt kérdés, hogy esik e majd hó. Azt találgattuk, hogy a ház előtti padot mennyire fogja betemetni.

Szeretném, ha ez a hétvége minél tisztább maradhatna, hátha holnap is lesz fehérség. Kicsit még a télben vagyok, Tolkientől a Karácsonyi leveleket olvasom. Imádom, pont erre van szüksége most a lelkemnek. Talán ez a legszebb könyv, amit valaha is a kezembe tartottam.

Szép hétvégét mindenkinek, engem vár egy csodás kis világ a könyvben. ♥

Tolkien- Karácsonyi levelek

Minap eszembe jutott egy idézet Vajda Jánostól, amit még kislánykoromban drága nagymamám írt az emlékkönyvembe:

“Ne add magad egy világért, s többet érsz, mint egy világ.”

Tízévesen ezt nem igazán értettem, s nem is foglalkoztam vele különösebben. Lényeg az volt, hogy a mama is írt az emlékkönyvembe.
Sajnos már egyik emlékkönyvem sincs meg a kettőből. Volt egy időszak az életemben, mikor mindent megsemmisítettem, ami a múltamra emlékeztet. Amúgy nem bántam meg.

Nem tudom, most van e valami ehhez hasonló divat, nekem akkor nagyon bejött. Egymás között cserélgettük őket, s izgatottan vártuk, ki mit örökít meg benne. Született bele pár csodás rajz is a rajztehetségek ceruzájából.
Még tanároknak is odaadtuk. Emlékszem, általánosban a töritanár amolyan fura figura volt. Az óráink abból álltak, hogy a könyvben lévő anyagot felolvastatta velünk. Emlékszem, mikor átadtam neki az emlékkönyvemet, hogy szeretném, ha írna bele és ugyanazzal a lendülettel már fordultam is volna meg, mikor mondta, hogy várjak, mindjárt visszaadja. Határozott mozdulattal ezt írta bele:

“Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.” Antigoné

Akkor láttam őt először és utoljára elmosolyodni. Sokszor leragadtam ebben az emlékképben, meglepett, hogy pont ő írta ezt. Talán ekkor kezdtem megérteni, hogy az ember sokkal több annál, mint amit a külvilág lát belőle. Nekem megmutatta a fehér lapokon, egyszerűen, lazán, mindenféle cicomázás nélkül papírra vetette másodpercek alatt… hogy ő is egy érző ember. EMBER.

Valójában ez a két bejegyzés a számomra igazi emlék, és nem kell fizikailag is kézzel foghatónak lennie, mert ami számít, az nem leírva van.
Én még abban a korszakban éltem elég sokáig, mikor nem volt ilyen egyszerű fényképeket készíteni, és megosztani másokkal, mint manapság. Nem mondom, hogy régen jobb volt. Más volt. Rengeteg emlék van ettől függetlenül, jobbára pozitív érzések, amiknek egykor volt jelentőségük számomra, vagy csak idővel lettek. Remélem, hogy a mostani fiataloknak is lesz majd olyan saját emlékük, amiket nem a Facebook kínál fel.

Emlékkönyv

Ez a hét számomra a megvilágosodás hete volt. Megmutatta, merre is menjek tovább, és hogy igenis van vesztenivalóm nekem is. A mérgező emberekkel pedig nem foglalkozni. Csak remélni merem, míg eddig eljutottam, nem csináltam helyrehozhatatlan kárt.

Voltak jelek, amikre figyelnem kellett volna, de megint átsiklottam felettük, bár azzal tisztában voltam már az elmúlt hetekben, hogy ez így nem mehet tovább.
Annyira próbáltam siettetni az időt, a feladataimra és a jövőre koncentrálva, hogy legyek már túl ezen az időszakon, hogy nem figyeltem az emberi dolgokra. Elvesztettem a kreativitásomat, és az életbe vetett hitemet. Úgy gondoltam, semmi értelme nincs már, amiért küzdök, mert senkiért nem tartozom felelősséggel. Mit akarok én, a kis „noném” negyvenes senki, aki semmi értékeset nem tud adni senkinek. Elkezdett az agyam pörögni ezeken, mint a centrifuga.

Mondhatni, újjászülettem, és beláttam, hogy mekkora hibát követtem el. Mekkora egoista barom voltam. Köszönöm mindazoknak, akik rádöbbentettek erre, akik hiányolták az írásaimat, akik kedvesen szóltak hozzám, de én nem vettem észre, azoknak, akik próbáltak visszarángatni a jelenbe. A jelenbe, mert megfogalmazni sem tudom, hogy az elmúlt hónapokban milyen idősíkban léteztem.

Azóta másként nézek a világra, nem mondom, hogy nem félek a jövőtől, de nem parázom rajta annyit. Igyekszem a mindennapokban meglátni a jót, valami szívmelengetőt, a lehetőségeket. Nem állítom, hogy most mindent színesebben látok, de látom mindenben a színeket. És nem utolsósorban kezdem elengedni annak a kis szerencsétlen, folyton szorongó és teljesítmény kényszeres gyermeknek a kezét, akiből még maradt bennem. A múltat már nem tudom jobbá tenni, de a jelent igen.

Sok trauma került elém a légüres teremben és azokon is rengeteget agyaltam. Vannak, amiket talán soha nem lehet elfogadni, vagy megérteni, de el kell fogadni. Akkor is, ha igazságtalan. El kell tenni ezeket is a megfelelő helyre és nem szabad hagyni, hogy még ennyi idő után is úgy éljük meg, mintha tegnap történt volna. Talán most minden sérelmemet kipakoltam az asztalra és elfogyasztottam ebédre, ami aztán megülte a gyomromat. Úgy érzem, hogy sok mindentől megszabadultam legalább, és ennyi jó oldala lett ennek az egész folyamatnak, ami eddig a színfalak mögött zajlott…

Megvilágosodás

HARUN BENLİ fotója a Pexels oldaláról

Owe Skoogström: A kezek

(Dabi István fordítása)

Simogatni foglak
két kezemmel
letörlöm fáradtságodat
nyugtalanságodat
letörlöm a félelmed
az álmatlanságodat
letörlöm aggódásod
bizonytalanságod
felemellek a fényhez
és a meleghez
s leengedlek a palástfű
hűsébe.
ölelés