Bejegyzések

A fenti mondat Nietzsche tollából származik, amit az Im-igyen szóla Zarathustra című könyvében írt. Ezek a szavak már az olvasásától velem vannak, mert többször is elkísért az életemben. Már megint igaza van Nietzschenek. 🙂
Annyira benne van minden ebben az egyetlen mondatban, mert valóban nehéz az emberekkel élni. De miért is kell hallgatni? Lássuk csak…

Vannak azok az emberek, akiknek nem érdemes semmit sem mondani, mert minden amit mondasz, felhasználható ellened. A nárcisztikusok pedig fel is fogják használni. Miután ezt már jól megtanultam, az élet megint okítani akart, csak akkor még nem sejtettem ezt…

Hallgatni kell akkor is, ha nem értik az emberek az iróniát. A saját gondolataikat, érzéseiket a te szádba adják, pedig eszedben sem volt ilyet mondani, de gondolni sem. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de ha már ezredszer nyomják beléd, hogy neked most rossz, és mosolyogj, az már kivágja nálam a biztosítékot. Nálam hozzá tartozik, hogy nem vagyok az a kis mosolygós, de ettől még nem vagyok magam alatt. S nem kérem senkitől azt sem, hogy naponta 4-5 alkalommal szép napot kívánjak. Nekem ez már sok, és a telefomonra küldött gif-eket már meg sem nyitom. Nem, ezekből nem kérek, tartsanak bunkónak.

Egyre kevesebb ember van körülöttem, akihez érdemes szólni. Felszínes kapcsolatok, nevetgélés lényegtelen dolgokon, egymás ugratása. Ezek mind szebbé teszik a napot, igaz. Mégis vannak olyanok, akik egy semminek tűnő mondatodra hiéna módjára csapnak le. Az ilyen szituációkat kerülendő, jópár emberre már bevezettem a nárcikra kötelezendően alkalmazandó „no contact” technikát. Soha nem gondoltam, hogy ezt ki fogom terjeszteni. Munkahelyen pedig nem tudom kerülni az embereket.

Nehéz hallgatni, mert úgy látszik, mi emberek generáljuk a gondolatrendőrséget saját magunknak. Mások jobban tudják, mit miért csinálunk, gondolunk. Talán mindenkinek a saját dolgával kellene foglalkoznia, s ha valakinek örömet akar szerezni, azt elfogadja olyannak, amilyen.

szabadon
Kép: Brooke Cagle- unsplash

Nem szeretek megbélyegezni senkit, továbbá én sem vagyok tökéletes, tehát minden a saját szemszögemből nézve igaz.

Mindegy, hogy nárciknak, pszichopatáknak, vagy csak egyszerűen szomszédnak nevezzük őket , ők másnak látják magukat, illetve általában véve az igazság sem érdekli őket. Nem vállalnak felelősséget a tetteikért és csak a saját boldogságuk, boldogulásuk érdekli őket.
Azért írom ezeket a sorokat róluk, mert valahogy nagyon elszaporodtak a környezetemben, és egyre inkább azt látom, hogy az egész világ efelé tendál. Emiatt sok embert zavarhat össze a létezésük a mindennapokban.

Nincs értelme a megnevezéseket magyaráznom, amúgy is összemosódnak a határok. A közös tulajdonságuk, hogy megkeserítik más emberek, környezetük életét. Nem érdekli őket magukon kívül senki, csak a saját érdekeiknek, élvezetüknek élnek. Mindenkinél különbnek érzik magukat, s úgy hazudnak, mint a vízfolyás. Szeretnek irányítani, sőt zsarnokoskodni. Aki nem ossza a véleményüket, leértékelik. A tukmálás is jellemző viselkedésformájuk. A társadalmi morálokat nem tekintik mérvadónak.

Sorolhatnám még, de minek. Ők nem veszik észre, mások pedig tudják. Azt hittem, el tudom kerülni őket, de lehetetlen. Vannak reakcióik, amiket meg kell tanulni kezelni. Legcélravezetőbb minél hamarabb felismerni őket. Ennek legjobb módja, ha mindig mindenkivel az első pillanattól kezdve meghúzzuk a határainkat. Saját védelmünkben. Ha szerencsénk van, akkor el sem jutunk addig a pontig, míg meg tudjuk fogalmazni egy szóval kik is ők. Sok időt és energiát, csalódást spórolhatunk meg, ha reálisan tekintünk saját igényeinkre és az önhibáztatásunk valódiságára, amit rendszerint tálcán nyújtanak felénk.

Attól még nem vagyunk rosszak, ha nemet mondunk, vagy megvédjük a saját határainkat, hiába is azt éreztetik velünk. Ha jobban belegondolunk, pont ő volt az, aki hanyagolta, becsapta, hitegette az érzéseinket.
Sokszor saját sértettségünk miatt fordulunk el hozzánk közelálló emberektől, majd megbánjuk. De akkor már sok esetben késő lesz, mert nem merünk szólni a másikhoz, mert tudjuk, hogy mi rontottuk el. Talán örökre, s vágyódva a másik után. Ezért gondolom azt, hogy szükséges mindkét féltől a tolerancia, a megbocsájtás, a kommunikáció. Ezekre egy nárci vagy pszichopata sem képes.

Vigyázzunk magukra és azokra, akik fontosak nekünk, mert egy pillanat alatt elveszíthetjük őket.

különböző emberek

Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.

Babits Mihály: Második ének (részlet)

Az ilyen szürke napokon az ember talán még jobban a lelkébe néz. Ma reggel kicsit ott is ragadtam, úgy éreztem, dagonyázni szeretnék benne. Végre fellélegezni a rám nehezedő terhek súlya alól, amiknek nagy részét valószínűleg magam pakoltam rá, hogy megfeleljek egy mesterséges ideának, amit belém neveltek és már rég el kellett volna engednem.

Mindez nem megy ennyire egyszerűen, hiába vagyok tisztában azzal, hogy csak hátráltat az életben, ráadásul a folytonos lelki játszmák sem tesznek jót.
A málhák pakolása szép lassan ivódott belém egy nárcisztikus anya feketebárányaként. Bár már akkor is tisztában voltam azzal, hogy soha nem fogok megfelelni az irreális és random váltakozó elvárásainak, mégis elérte azt, hogy állandó lelkiismeret furdalással és megfelelésvággyal éljem az életemet. Elviseljek abnormális helyzeteket, s teremtsek magam körül, mert csak azt ismertem. Elhittem, hogy mindig mindenért én vagyok a hibás és megérdemlem a büntetéseket, kritikákat, amit akár a sors vagy mások mértek rám.

Nem panaszkodni akarok, vagy mást hibáztatni, csak azt szeretném leírni, hogy a döntéseink mennyire összetettek tudnak lenni a háttérben és lehet, hogy önmagunkban sem tudatosul, csak esetleg később. Ellenben a hozzá viszonyuló érzéseink mindig tisztán tudatják velünk az igazságot. Érdemes tehát odafigyelni rá, szeretgetni, míg nem késő, míg halljuk. Saját lelkünk van velünk egész életünkben és mindig jót akar nekünk, gondozzuk tehát.

Ha már felismertük belső problémáinkat, kötelességünk felnőttként kezelni azokat. Bár a múltat megváltoztatni nem tudjuk, de a jövőbeni tetteinkre hatással lesz. És soha nem vagyunk egyedül, mert a bennünk élő lélek mindig velünk van, beszél hozzánk és simogat. Csak öleljük át!

Merjünk a tükörbe nézni

Andrea Piacquadio fotója a Pexels oldaláról