Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.
Babits Mihály: Második ének (részlet)
Az ilyen szürke napokon az ember talán még jobban a lelkébe néz. Ma reggel kicsit ott is ragadtam, úgy éreztem, dagonyázni szeretnék benne. Végre fellélegezni a rám nehezedő terhek súlya alól, amiknek nagy részét valószínűleg magam pakoltam rá, hogy megfeleljek egy mesterséges ideának, amit belém neveltek és már rég el kellett volna engednem.
Mindez nem megy ennyire egyszerűen, hiába vagyok tisztában azzal, hogy csak hátráltat az életben, ráadásul a folytonos lelki játszmák sem tesznek jót.
A málhák pakolása szép lassan ivódott belém egy nárcisztikus anya feketebárányaként. Bár már akkor is tisztában voltam azzal, hogy soha nem fogok megfelelni az irreális és random váltakozó elvárásainak, mégis elérte azt, hogy állandó lelkiismeret furdalással és megfelelésvággyal éljem az életemet. Elviseljek abnormális helyzeteket, s teremtsek magam körül, mert csak azt ismertem. Elhittem, hogy mindig mindenért én vagyok a hibás és megérdemlem a büntetéseket, kritikákat, amit akár a sors vagy mások mértek rám.
Nem panaszkodni akarok, vagy mást hibáztatni, csak azt szeretném leírni, hogy a döntéseink mennyire összetettek tudnak lenni a háttérben és lehet, hogy önmagunkban sem tudatosul, csak esetleg később. Ellenben a hozzá viszonyuló érzéseink mindig tisztán tudatják velünk az igazságot. Érdemes tehát odafigyelni rá, szeretgetni, míg nem késő, míg halljuk. Saját lelkünk van velünk egész életünkben és mindig jót akar nekünk, gondozzuk tehát.
Ha már felismertük belső problémáinkat, kötelességünk felnőttként kezelni azokat. Bár a múltat megváltoztatni nem tudjuk, de a jövőbeni tetteinkre hatással lesz. És soha nem vagyunk egyedül, mert a bennünk élő lélek mindig velünk van, beszél hozzánk és simogat. Csak öleljük át!