Bejegyzések

A fenti mondat Nietzsche tollából származik, amit az Im-igyen szóla Zarathustra című könyvében írt. Ezek a szavak már az olvasásától velem vannak, mert többször is elkísért az életemben. Már megint igaza van Nietzschenek. 🙂
Annyira benne van minden ebben az egyetlen mondatban, mert valóban nehéz az emberekkel élni. De miért is kell hallgatni? Lássuk csak…

Vannak azok az emberek, akiknek nem érdemes semmit sem mondani, mert minden amit mondasz, felhasználható ellened. A nárcisztikusok pedig fel is fogják használni. Miután ezt már jól megtanultam, az élet megint okítani akart, csak akkor még nem sejtettem ezt…

Hallgatni kell akkor is, ha nem értik az emberek az iróniát. A saját gondolataikat, érzéseiket a te szádba adják, pedig eszedben sem volt ilyet mondani, de gondolni sem. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de ha már ezredszer nyomják beléd, hogy neked most rossz, és mosolyogj, az már kivágja nálam a biztosítékot. Nálam hozzá tartozik, hogy nem vagyok az a kis mosolygós, de ettől még nem vagyok magam alatt. S nem kérem senkitől azt sem, hogy naponta 4-5 alkalommal szép napot kívánjak. Nekem ez már sok, és a telefomonra küldött gif-eket már meg sem nyitom. Nem, ezekből nem kérek, tartsanak bunkónak.

Egyre kevesebb ember van körülöttem, akihez érdemes szólni. Felszínes kapcsolatok, nevetgélés lényegtelen dolgokon, egymás ugratása. Ezek mind szebbé teszik a napot, igaz. Mégis vannak olyanok, akik egy semminek tűnő mondatodra hiéna módjára csapnak le. Az ilyen szituációkat kerülendő, jópár emberre már bevezettem a nárcikra kötelezendően alkalmazandó „no contact” technikát. Soha nem gondoltam, hogy ezt ki fogom terjeszteni. Munkahelyen pedig nem tudom kerülni az embereket.

Nehéz hallgatni, mert úgy látszik, mi emberek generáljuk a gondolatrendőrséget saját magunknak. Mások jobban tudják, mit miért csinálunk, gondolunk. Talán mindenkinek a saját dolgával kellene foglalkoznia, s ha valakinek örömet akar szerezni, azt elfogadja olyannak, amilyen.

szabadon
Kép: Brooke Cagle- unsplash

Egy bácsi azt mondta, hogy tündér vagyok… Szerintem pedig inkább ő az, mert idegenként így viszonyult hozzám. De azért jól esett ez a kedves gondolat.

Szeretem, ha valaki kifejezi mások felé a pozitív gondolatait. Nekem csak néha sikerül, és elképedek rajta, ahogy általában fogadják. Néha el is szomorít, ha látom, hogy egy kevés kedves szóért, mennyire hálásan tudnak nézni, mikor ennek természetesnek kellene lenni.

Rátérve a lényegre, elgondolkodtam, hogy kik is azok a tündérek. Mi különbözteti meg őket az angyaloktól? Vagy ugyanazok netán? Számít ez egyáltalán, mit vagy kit hogyan nevezünk? Szerintem nem, inkább azt kell nézni, hogy tudunk e szeretettel viszonyulni hozzájuk. Mindegy, minek nevezzük.
Én eddig a védelmezőimet angyaloknak neveztem. De lehet, csak azért, mert a védőangyal él a köztudatban… Akármennyi képet láttam angyalokról, egyik sem hasonlított azokra, akiket én „látok”. De gyanítom, hogy a tündérekkel is ugyanez a helyzet. Nem, nem fogom kiguglizni, mert nem gondolom, hogy ebben a kérdésben a gugli okosabb lenne nálam. Sorry…

Összességében arra jutottam magamban, hogy a mindennapok szürke megfelelésében éljük a mindennapjainkat, miközben elfelejtjük (elnyomjuk) a valódi viszonyulásainkat az Élethez. Persze, ez könnyelműen hangzik, de valljuk be, mindig beigazolódik, hogy jobb lett volna hallgatni arra a kedves kis hangra, aki halkan, de annál nagyobb szeretettel próbálta az egónakt figyelmeztetni… S mikor az utolsó percekben egymagunk leszünk majd önmagunkkal,- mert a világra is egyedül jöttünk- akkor értjük meg majd, mi az, ami igazán számít.

Tündér

Kép: Pinterest

Meg kell tanulni szeretni. — így járunk a zenével: előbb kell, hogy megtanuljunk egyáltalában hallani, kihallani, megkülönböztetni, különálló életként elszigetelni, elhatárolni egy figurát és melódiát; azután fáradsággal és jóakarattal el kell viselnünk, idegenszerűsége ellenére is, türelemmel kifejezése iránt, könyőrülettel furcsasága iránt —: végül jő egy pillanat, amidőn megszoktuk, amidőn várjuk, amidőn sejtjük, hogy hiányoznék nekünk, ha hiányoznék; s íme, egyre tovább gyakorolja reánk kényszerítő varázsát és nem nyugszik, míg alázatos és elragadtatott szerelmesei nem lettünk, akik nem kívánnak jobbat a világon, mint ezt s újra csak ezt. — Ámde nem csupán a zenével járunk így; éppúgy tanultuk meg szeretni mindazt, amit most szeretünk. Jóakaratunk, türelmünk, méltányosságunk, szelídségünk az idegennel szemben végül mégis elnyeri jutalmát, amennyiben az idegen lassan-lassan leveti fátyolát és mint új, mondhatatlan szépség mutatkozik be — hálául vendégszeretetünkért. S aki önmagát szereti, bizonyára az is ezen az úton tanulta meg: nincs ennek más útja. A szeretést is meg kell tanulni.

Nietzsche: Vidám tudomány