Lágy csókokra ébredek… „Kicsim, ideje indulni”… De én még aludni akarok felelem álmomban. „Menni kell, vár Mexikó!” Gyorsan kinyitom a szememet… De nekem dolgozni kell menni, s egyáltalán hol vagyok és ki vagy te.
Félhomály van a lakásban, kissé besüt a nap és egy csíkban vakítja az ember látványát. Felülök az ágyban, s a telefonom után matatok, hasztalanul. Abban a pillanatban elém terem egy asztal telis tele finomságokkal. Még mindig nem tudom, hol vagyok és kinek vagyok a kicsije. Biztosan csak álmodom az egészet.
A következő pillanatban homokot érzek a lábújaim között, kellemesen meleg szellő lengedezik. Hallom a tenger zúgását és egy közeledő hangot hallok: „tequila”. A személyi pincérem hozta. Mi a fene, nekem ilyen is van? Hátradőlök a székemben és lassan kóstolgatom ezt a mexikói italt. Élvezem a meleget, a napernyőt a fejem felett és persze a tequilát. Csodás minden.
Este előkerül, aki kicsimnek hívott és boldogan közli, hogy mindent elintézett, már itt lakunk hivatalosan is. Holnaptól kezdhetjük a látványos unatkozást, egész nap ihatjuk a tequilát, vagy amit akarunk. Ahogy korábban megbeszéltük, a hatalmas tévét az udvaron fogjuk nézni… Igen, erre már emlékszem, hogy tervezgettük. Próbálok visszaemlékezni, hogy is volt ez, szó volt Jamieről és a csodalámpájáról is…
Valami fényt érzek a sötétben, mintha zseblámpával a szemembe világítanának… Csak a telefonom az, de legalább megvan. Egyre elviselhetetlenül visít az ébresztő. De akkor hova is lett Mexikó? Ezen tanakodtam magamban, míg felöltöztem és egy könnyed mozdulattal a fejemre tettem a sombrerómat.
