Bejegyzés

Lágy csókokra ébredek… „Kicsim, ideje indulni”… De én még aludni akarok felelem álmomban. „Menni kell, vár Mexikó!” Gyorsan kinyitom a szememet… De nekem dolgozni kell menni, s egyáltalán hol vagyok és ki vagy te.
Félhomály van a lakásban, kissé besüt a nap és egy csíkban vakítja az ember látványát. Felülök az ágyban, s a telefonom után matatok, hasztalanul. Abban a pillanatban elém terem egy asztal telis tele finomságokkal. Még mindig nem tudom, hol vagyok és kinek vagyok a kicsije. Biztosan csak álmodom az egészet.

A következő pillanatban homokot érzek a lábújaim között, kellemesen meleg szellő lengedezik. Hallom a tenger zúgását és egy közeledő hangot hallok:  „tequila”.  A személyi pincérem hozta. Mi a fene, nekem ilyen is van? Hátradőlök a székemben és lassan kóstolgatom ezt a mexikói italt. Élvezem a meleget, a napernyőt a fejem felett és persze a tequilát. Csodás minden.

Este előkerül, aki kicsimnek hívott és boldogan közli, hogy mindent elintézett, már itt lakunk hivatalosan is. Holnaptól kezdhetjük a látványos unatkozást, egész nap ihatjuk a tequilát, vagy amit akarunk. Ahogy korábban megbeszéltük, a hatalmas tévét az udvaron fogjuk nézni… Igen, erre már emlékszem, hogy tervezgettük. Próbálok visszaemlékezni, hogy is volt ez, szó volt Jamieről és a csodalámpájáról is…

Valami fényt érzek a sötétben, mintha zseblámpával a szemembe világítanának… Csak a telefonom az, de legalább megvan. Egyre elviselhetetlenül visít az ébresztő. De akkor hova is lett Mexikó? Ezen tanakodtam magamban, míg felöltöztem és egy könnyed mozdulattal a fejemre tettem a sombrerómat.

Mexikó
Kép: Pexels

Holnap szilveszter, számolhatjuk vissza a perceket, másodperceket éjfél előtt. Várhatjuk az első csókot, puszit, bár ez nem szokott nagy meglepetést okozni. :)) Mindenkinek megvan a kiszemeltje. Na, de nem is ezért szoktuk várni a visszaszámolást. Persze, amúgy tök jó dolog visszaszámolni. 🙂

Az év számvetését elvégezzük már jóval szilveszter előtt, persze nem mindenki. Igazából nem is olyan fontos és engem sem érdekel most különösebben. Történtek velem 2021-ben örömteli és szomorú dolgok is, illetve olyanok, amik eddig kimaradtak az életemből.

Fogadalmam most is csak annyi lenne, hogy nem fogok megfogadni semmit. 🙂 Vannak dolgok, amiket szeretnék máshogy csinálni, de nincs időhöz kötve és nem lett kőbe vésve. 🙂

Mindenkinek egészségben, jókedvben, boldogságban, sikerekben gazdag új esztendőt kívánok!

bűék
kép: Pinterest

Hallod a csendet? A saját csendedet. S most nem arra gondolok, hogy nem szól a tévé vagy a rádió, hanem arra, hogy el tudsz e határolódni és csak magadra figyelni. Hidd el,akkor csend lesz és meghallod saját gondolataidat.

Hiába rohanósak a mindennapok, egyre kevésbé akarsz résztvenni ebben az őrületben. Egyáltalán minek? Hogy mások véleményét hallgasd? Mindent mondj el háromszor, mert elsőre annyira érdektelen a mondandód, hogy csak az illem kérdezteti másokat. Még sorolhatnám az ártatlan és ártó kérdések sorával, amire nap, mint felelned kell. Aztán elgondolkodsz, mi a közöd ehhez az egészhez.

Elárulom, semmi. Hacsak nem arra van szükséged, hogy állandóan másokkal foglalkozzál. Kikérd mindenről mások véleményét, amit egy idő után maguktól is kérdés nélkül meg fognak tenni. Észre sem veszed és ítélkezni fognak helyetted is.
Mások veszik át az irányítást a gondolataid helyett, mellesleg azzal is, hogy már hallod magadban, mit mondanának erre. Aztán meg is fogod kérdezni őket, és örömmel konstatálod magadban, hogy tényleg ezt felelték. S már a saját véleményedet sem ismered, mert már nem is az számít.

Szerintem, hogy elkerüljük mindezt, arra van szükség, hogy legyenek időközönként olyan napok, amiket csendben, önmagunkkal el tudunk tölteni. Mindenféle vélemény nyilvánítási – vagy magyarázkodási- kényszer nélkül.
Van, hogy csak úgy szükségünk van egy kis szünetre, egy kis csendre. Ne várjukmeg az utolsó cseppet is, míg elég nem lesz.

csepp
Kép: pexels.com

Nemlétből jött a fény –
Nincs végső igazság..
Csak örökös kaland –
Elveszett, elfelejtett pillanat,
Delejes szövevény,
Homályos holdvilág.
Kétértelmű szavak,
Rejtélyes utalás
A titkok kapuján…
Elhangzott valahol talán
A jel? Nem. Mindez csak
Illúzióvarázs.
Egy kába gondolat
Elröppenni készül,
Megfoghatatlan már,
Mint sosem létezett akár…
Az idő is megáll
Elhagyott hídon túl …
Közönyös zene szól,
Vagy szenved a csend…
Kering a sok ábránd…
Sokszínű lángban játszó szivárványt
A pára beburkol
Ködfoltos égen fent.

Szétfolyó festéktől a kép
Felismerhetetlen.
Fakerete avitt.
De mintha rejtene magában valamit.
Hogy van még szerelem.
Hogy néha mégis szép.

Alexander Wolf: Solo játékai

szerelem
Kép: Shutterstock

Tudom, lerágott csont, hogy 2020 tavasza óta nagyot fordult a világ. A belső világom is. Befolyásolták e a világjárvánnyal összefüggő dolgok, vagy amúgy is így lett volna? Esetleg némileg felgyorsította ez a káosz? Talán mindkettő. Nem is lényeges, de egy kicsit boncolgatom ezt a témát.
Az a helyzet, hogy egyszerre keserít el és egyszerre örülök neki, hogy nemcsak válaszokat, de megoldásokat is kaptam. Nézzük.

A válaszok

A válaszok és a megoldások nem hiszem, hogy szétválaszthatóak lennének. A kettő következméye pedig az lett, hogy a válaszok világosak lettek és ez mintegy hozta magával automatikusan a megoldásaimat.
A saját világomban egyedül élem át a történéseket. Rájöttem, hogy teljesen egyedül vagyok. Nem számíthatok senkire, nincs meg az életemben az az úgynevezett “biztos pont”. Ez már régóta így van, és előkerült ez már jó egy évtizede. De aztán mintha megtanultam volna ezzel együtt élni. Nem foglalkoztam vele.
Majd felfordult a világ és vele együtt az én életem is. Legmeghatározóbb az volt, hogy elküldtek a munkahelyemről a járványra hivatkozva, bár azt nem bántam, csak a havi fix hiányzott. Ezzel az önbizalmam is lejebb csúszott. Egyszerre álltam szembe a valóságommal, hogy egyedül vagyok és egyrészről örültem, hogy senki nem függ tőlem, másrészről pedig elszomorított. De próbáltam pozitívan felfogni ezt is.
A válaszok mitegy kiszúrták a szemeimet.

A megoldások

Körbekerítettek a válaszok, már nem voltam egyedül. Talán megértettem, hogy az életbemaradáshoz sokkal nagyobb önzőség kell. Azt is felfogtam, hogy az ígéretek egyet jelentenek a nem cselekvéssel. Teljesen mindegy mi okból kifolyólag, de a nem, az nem. Sokáig gyártottam magamban a felesleges együttérzéseket és rájöttem, hogy az összes ilyen helyzetben egyedül én vegetáltam. Az idő pedig ment tovább. (Mindig megy tovább)
Nem volt benem harag, egyedül magamat vetettem meg, hogy miért érdekel engem más sorsa, ha úgyis azt csinál mindenki, amit akar. Legfőképp engem figyelmen kívül hagyva.
Miután tudomásul vettem ezeket, nem is volt már nehéz nemet mondani. Eleinte meglepő volt, hogy egyszerűen megy, de belegondoltam, csak magamat védem meg. A felesleges gyötrődésektől, amiket nekem kellett megoldani.
Ki merem jelenteni, hogy sokkal nyugodtabb vagyok. Ha valahol elfogadnak, akkor így is. Ha pedig nem, akkor nem közös az utunk. Az önbizalmam is nagyobb lett, s nemcsak annak köszönhetően, hogy újra van munkahelyem, hanem nem érzem magamat boldogan csaholó kiskutyának, akit utána figyelmen kívül hagynak.

Nem bánom, hogy fordult a világom

Jobban is érzem magamat lelkileg, s csak remélni tudom, hogy emiatt is jobb ember lehetek. Úgy érzem, jobban megtalálom és nagyobb figyelmet tudok adni azonak, akiknek tényleg szükségük van rám és ők is komolyan vesznek.
Persze nem állítom, hogy minden happy, de több van. A szívem könnyebb lett, s nem bánom azt sem, ha azért, mert egyre kevesebb dolog van benne. Talán a múltam ürül ki belőle, és majd elfér benne az is, amivel megtöltöm. 🙂

Szombat kora délután, a második kávémat kortyolgatom. Legszívesebben aludnék, de azt nem szabad, majd este. Inkább irogatok, mégha értelmetlen is. De minek is van értelme? Ja, a kávénak, annak igen. 🙂 Az finom és meleg, még akkor is, ha simán el tudok aludni utána. 🙂 De, nem most felpörget kicsit.

Szobat reggel

A mai nap nyugodtan indult. Magamtól ébredtem, ami már nagy szó, mert sajnos ez csak hétvégeken valósulhat meg. Mint sokaknak. Volt időm nyigodtan megreggelizni. Szóval leírhatom nyugodtan, hogy kellemesen indult a napom. 🙂 Nem voltam időhöz kötve, kicsit megtámogattam a bőröm és a lelkem fiataságát. S akkor itt el lehet képzelni a standard képet, miszerint zöld arcpakolással és a szemem uborkaszelettel lazítok. 🙂 El lehet képzelni, bár nem így történt. 😉
Előtte még eltüntettem a mosogatni valót és elindítottam a mosogatógépet, hogy úgy érezhessem, nyugodtan lazíthatok.

Szombat délelőtt

Ilyen semmittevésekkel el is ment a délelőtt, de gondolkodni volt időm bőven. Megvolt hozzá minden, a gondolkodni való, a nyugalom és idő. Bár nem jutottam megoldásra, de eléggé bele is ragadtam a múltba. Hagyjuk és azt, ami elmúlt, úgy sem tudok rajta változtatni, esetleg tanulni belőle. Bizonygattam is magamnak, hogy neem, többet ilyet nem szabad tennem. Csak összetöri a szivemet. S ezzel inkább le is zártam az önmarcangolást a 20 éves fiatalosnak látszó babapofimmal. :))) Na, jó nem, de legalább kence illatú. A házikozmetikám előtt gyújtott illatos mécsest is kioltották a gondolatfelhők.

Mivel nem lett odakint olyan jó idő, amit reméltem, ebéd után is maradtam a jó meleg lakásban. Keresgéltem a könyves oldalon, hogy mit rendeljek, mert kaptam egy 2 000 Ft-ot érő kuponkódot és úgy gondolom, azt pont megérdemlem. Alaposan megnézegettem sok könyvet, de érdemben előrébb nem jutottam, bár még van időm jócskán dönteni. Aztán valahogy ide keveredtem. A jelen valóságomba, ami megerősíti a második kávém értelmét és fordítva. Nagyon nem akarok már komoly dolgokról gondolkodni, csak élvezni akarom a hétvége értelmét, ami hajlott koromra való tekintettel már a csendet és a nyugalmat jelenti. :))) Amúgy most ez tényleg jó volt így.

A most

Kezd hatni a kávé, érzem. Vagy csak a zenék gyorultak fel a rádióban. 🙂 Lényegében mindegy is. Az álmaim most pihennek helyettem, én pedig élek a mostban. Majd este, ha elfáradtam, melléjük fekszem.

Lassan járj, tovább érsz. Mennyiszer hallhattuk ezt már életünk során? Hányszor adtunk igazat ennek a mondásnak? Eltűnődtünk az adott szituáción és megállapítottuk, hogy valóban elkapkodtuk azt a bizonyos döntést. Türelmesnek kell lennünk. Majd pedig magunknak is bebeszélve teljes lelki nyugalommal gyakoroltuk a türelmet.

De valóban erre tanít minket? Vagy nem minden esetben igaz? Vagy akkor mi a helyzet?
Ezt csak a saját tapasztalataim útján tudom megválaszolni. Elsősorban magamnak. Egyrészt azért, mert mindenki más helyzeteket élt meg, másrészt amiatt, mert nem szokásom olyan dolgokban tanácsokat osztogatni, amire nincs rálátásom. Harmadsorban pedig az iagazság odaát van. 🙂

Sokszor magyaráztam meg magamnak hibás döntéseimet azzal, hogy elkapkodtam. Így szinte gondolkodás nélkül belém is rögzült, hogy nem vagyok elég türelmes. Mintha minden hibám emiatt lenne, ezért elkezdtem mindent kivárni. Mostmár látom, hogy szinte a végtelenségig. A vége az lett, hogy ugyanolyan rossz döntéseket hoztam, csak évekig kinlódtam “türelmesen”. Vagy mások hozták meg helyettem ugyanazt a döntést, amit már régen meg kellett volna, hogy hozzak.
Aztán rájöttem, hogy a lassan járj tovább érsz mentalitásommal csak az évek múltak. Lehet, hogy én értettem félre valamit, vagy csak egy kényelmes döntésképtelen állapotba ragadtam. Vagy túl sok időt adtam olyan dolgoknak, amiknek nem kellett volna. Ezek sajnos már úgy maradnak, mert elment az idő, az értékes idő, amibe beleragadtam.

Talán, ha valamire várnunk kell, akkor annak nem jött még el az ideje. Ha pedig minket váratnak, azok csak igérgetések, még ha nem is úgy gondolják. Az igérgetésekre pedig nem szabad várni, legalábbis azokban az esetekben nem, ha akkor tovább tudunk lépni valamerre, mert a hitegetés érzelmileg is kiszolgáltat a másiknak. Azzal, hogy ő dönt folyamatosan, mi pedig beletörődünk.
Nekem már olyan sok évemet elvett a türelem szóba csomagolt teszetoszaság, hogy nem vagyok hajlandó megvárni a végét, mert nem érek már. Annyi mindent szeretnék még megvalósítani, más felé venni az irányt, hogy nem engedhetem meg magamnak.

Lassan járj, tovább érsz? Kérdőjelezze meg mindenki, mert azokon az eseteken kívül, amikhez valóban kell az idő (pl. tanulás, tapasztalat, stb…) meglátásom szerint nem érvényes. De mindenesetre megkérdőjelezhető.